A Zempléni-hegység területén a miocén kori, 15-20 millió éve működött tűzhányók vulkáni tevékenységének anyaga, illetve a hajdani vulkánok lepusztított, a természet erői által alakított formakincse uralkodik. Itt található a mai Magyarország legmagasabb, legépebben megmaradt tűzhányó kúpja, a tokaji Nagy-Kopasz, mely büszke védőbástyaként őrzi a Zempléni hegyvidéket és a Tisza-Bodrog összefolyás történelmileg igen jelentős térségét. A borvidék túlsó végén a drámai hatású Sátor-hegyek is egy hajdani tűzhányó kalderájának, kráterperemének lepusztult maradványai, melynek méretei talán az Etna mai méreteivel vetekedtek.
De a hajdan lávaként lövellő megkövült magma számtalan alakzata mellett a felszín további értékeket őriz. Ilyen különlegességnek számít a közeli hegyek magasabb övezeteiben megtelepült kocsánytalan tölgy, mint a hordókészítés kiváló alapanyaga. Oxidatív érlelés esetén a hordó fája jelentősen befolyásolja a bor érési folyamatát, és kedvező hatással van aromájára és színére is. A "zempléni tölgy" régóta ismert a nemzetközi borvilágban, hiszen erdeink eme jellegzetes fája közepesen kemény, kopásálló, és csersavtartalma révén kimondottan tartós. Éppen olyan, amilyennek lennie kell.

A kitűnő alapanyagot híres kádármesterek munkálják meg. Nyelvünk háromféle elnevezést használ a faedényeket készítő mesterek megjelölésére, amely tájanként változik. A kádár általában keményfából készít kádat és hordót. A bodnár vagy pintér puhafából készít kisebb méretű használati tárgyakat (dézsát, köpülőt). Létezik a nyelvhasználatban még egy hangulatos elnevezés is, a hordókötő, egyes helyeken borkötő. Az elnevezés még azokra a középkori időkre utal, amikor a hordókat vasabroncs helyett erős mogyoróvesszőkkel kötözték körbe. Tudvalevőleg, a 18. században az itteni termelő még hordóval együtt adta el mustját, borát a porosz és lengyel kereskedőknek. Így a hegyaljai, elsősorban erdőbényei kádároknak igen nagy volt a keletje, a szüreti időszakban alig győzték az új hordók gyártását. Rendszerint száradt tölgyfából faragták a hordófalakat, a dongákat, amiket aztán a végein megkötöttek. Mint fentebb írtuk, ez azt jelentette, hogy vasabroncsok helyett egyszerű favesszővel, a hordó csínjával vonták össze a tűz által "megpuhított" tölgycsíkokat. A vasabroncs használata csak a 18. század közepétől vált általánossá.

A hegyaljai kádárok nemcsak hordókat készítettek, hanem más faedényeket is: puttonyt, cserpákot, kádat, taposót, kádiskát, dézsát, berbenkét. A hegyaljai bodnáripar hanyatlása a filoxéravész idején kezdődött el, amikor a hordók iránti kereslet szinte teljesen megszűnt. Az iparosok nagy része kivándorolt az országból, illetve más munka után nézett. Manapság azonban újból virágzik ez a mesterség: magyar, német ausztrál, francia piacra készülnek az itteni hordók. Nem kívánhatunk a természettől nagyobb ajándékot annál, mint hogy a kitűnő tokaji aszúborainkat hegyaljai kádárok készítette zempléni tölgyfa hordóban érlelhetjük!

Forrás: